1948 - Fehér András emlékei

1948 - 1965 Fehér András (Bandi-bá "bigyó") emlékei

Találkozásom a víziteleppel

Fehér András vagyok, 1935-ben születtem. Hetedik általános iskolás koromban, 1948-ban a testnevelő- tanárom és egyben az osztályfőnököm több osztály és iskolatársammal együtt levitt a csepeli Kis-Duna partján lévő csónakházba. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a Duna-szakasz lesz szinte a második otthonom mintegy 25-40 évre, de a lelkemben most is jelentős helyet foglal el. Akkor azt sem tudtam, hogy osztályfőnököm, Palotás Sándor nem más, mint a Csepel SC kajak-kenu szakosztályának edzője is.

Palotás Sándor jobbról a második

Ismerkedésem a vízzel és a vízi élettel tízes kenuban kezdődött. Sok kisiskolás körbeállta a hajót és egy idősebb sporttárs vezényszavaira egyszerre megemeltük, levittük a stégre majd fokozatosan a vízre tettük. Ezt az idősebb kajakost Mattel Józsefnek hívták, aki nem csak a hajóban való helyes elhelyezkedésre, a lapátfogásra, a hajóra való vigyázásra (ne kopogjon a hajó oldala!) tanított meg bennünket, hanem a vízi élet szeretetére is. Megtanultunk Tőle egy egyszerű kenus éneket, amely ma is fülembe cseng. Nem remekmű, szerzője-írója ismeretlen, de minket mindig vidámmá tett. Igy hangzott:

Mily szép az élet, a kenus élet,
Kenuzni jaj de jó.
Siklani gyorsan a víz tükrében,
Kenuzni jaj de jó.
Szép a kenuzó élete,
Gondjait otthon felejtette.
Mindene most a kenu
Hejhó,
Hejhó.

Kenuzni jaj de jó...

Kajak-kenu szakosztály legszebb trófeája

A tízes kenu később is visszatért az életünkbe, hiszen az 50-es években nagy versenyeket vívtunk benne a rivális, főleg a Bp-i Honvéd szakosztály versenyzőivel. Akkoriban a versenyeket főleg a Margitsziget mellett a pesti Duna-ágban rendezték. A versenyek utolsó száma a tízes kenu volt. Ezzel a számmal általában járt egy díj is, egy szép, művészien kivitelezett ezüstözött, kb. 35 cm-es velencei gondola, végében egy kormányos-evezős gondolás szoborral. Talán az utolsó ilyen verseny lehetett, amit a csepeli hajó nyert meg. A gondolát azonban csak nem akarták átadni. Hogy-hogy nem, mire sor került a hajóink esti hazaszállítására, ami már a szépen kivilágított Budapesten történt, a gondola már a tízes kenunkban volt, melegítőkbe csavarva. A tettes a Bodor-Tuza kettős volt, akik hajónk vezérevezősei voltak. A gondola sokáig a Csepel SC klubjának díszvitrinjét díszítette, mint a Kajak-kenu szakosztály legszebb trófeája.

Csepeli Kis-Duna bajnokságot népszerűsítő plakát 1941-ből

Az évek múlásával a versenyek, - a mindenkori évadnyitó Margitsziget-kerülő verseny kivételével – átkerültek Újpestre, a hajógyári - öbölbe. A Nagy-Dunán sokszor gondot okozott hajók rajtvonalra állítása, és a közlekedő nagy hajók által keltett nagy hullámzás.

A Csepeli Kajak-kenu szakosztály életéből - komp helyett ladik

A versenyzők többsége a két szomszédközség /majd kerület/ Csepel és Soroksár fiataljai közül került ki. A Dunán komppal is át lehetett jutni / pénzért/, a soroksáriak szívesebben vártak ladikra a hangárral szemben a parton, és amikor már többen összejöttek, harsány „ladik” kiabálással kérték, hogy egy eléggé megviselt, esővízzel kissé megtelt ladikkal valamelyik csepeli versenyzőtársuk átevezzen értük. Idefelé az út biztonságos volt, mert 4-5 gyereknél egyszerre több nem szállt be a ladikba. A hazafelé út akkor vált félelmetessé, amikor sokan, és biciklivel igyekeztek beférni a ladikba. Volt, hogy a túlterhelt ladik még partot érés előtt elsüllyedt.

A soroksáriakból általában kenusok, a csepeliekből pedig kajakosok lettek. A tízes hajók versenyeire a kenusok mellé szívesen betérdeltek a kajakosok is. A közösségi életben soha súrlódás nem volt a két sportág versenyzői között. Sem a fociban, sem az egyéb rendezvényeinken, mint a hagyományossá vált szilveszteri, farsangi összejöveteleinken.

A C-10-es kenu, a kenusok mellé szívesen betérdeltek a kajakosok is

Vízi jártassági igazolvány - ha vízre akartál szállni

Az 50-es években bevezették a „Vízi jártassági” vizsgáztatást, igazolvány megszerzését. A vízirendészet adta ki az igazolást a versenyző úszni tudásától, meg a vízen való biztonságos mozgásáról. Az igazolvány fényképes és sorszámozott volt. Vízre szálláskor mindig magunknál kellett /volna/ tartanunk. A hangárban lévő hajónaplóba be kellett írni a kivitt hajó számát, a nevet és a vízi jártassági igazolványunk számát. Visszaérkezéskor pedig, hogy hány km-t eveztünk.

vízi jártassági igazolvány

A versenyekre a hajóinkat teherautóra épített bakokra rakva szállította el a gyári autó. A négyes kajakot és a tízes kenut csak evezve tudtuk feljuttatni a pesti Duna-ágba, vagy az újpesti öbölbe. Az akkor még berobbantott hidak, a partnál horgonyzó lapátkerekes gőzhajók miatt jelentősen leszűkült vízen ugyancsak meg kellett izzadnunk a feljutással. Az öltözködéshez, a kipakoláshoz egy-egy fenti kajak szakosztály csónakháza fogadott be bennünket. Leginkább az Építők, vagy a Ganz telephelye volt a bázisunk, majd a Magyar Kajak-Kenu Szövetség Központi telephelyén, az Öbölben kaptunk ilyen lehetőséget, ahol Farkas- bácsiék láttak szívesen bennünket.

A berobbantott Margit-híd

Közösségi élet - Szigetszentmárton minden hétégén - szállás a szalmakazal

A versenymentes hétvégeken (akkor még a szombat is munkanap volt) általában edzésként lementünk Szigetszentmártonba (27 km). Itt a Duna parti kocsma melletti focipálya és környéke alkalmas volt a kikötésre. Volt, hogy már estefelé érkeztünk meg. Szállásunk vagy egy parasztudvar szalmakazla, vagy csak a Duna part lankája volt. Egyszer este 1952-ben a kocsma rádióján hallgattuk a Helsinki Olimpián a magyar futballcsapat döntőjét. Másnap délelőtt fürdőzés, foci, majd 2-3 óra felé indulás haza, ahol már Lajos bácsi várt bennünket, figyelve, hogy minden hajó megjött-e.

Útban hazafelé

Táborozás Ráckevén

Egyszer itt fordult elő, hogy Bella Sára (Építők kajakosa) a vízen a hajóban palacsintát sütött, és mindenkit szeretettel megkínált belőle.

Megemlékezem az első mártoni utamról: ősz volt, későn indultunk, ránk sötétedett. Sok kis szigetet, nádast kellett kerülgetni, és bizony minden ág egyforma volt előttem. Utolért két kajakos és mondták, hogy menjek utánuk. Mikor kiszálltunk akkor láttam, hogy a két „idegen vezetőm” Urányi János és Kleibán Rezső voltak. (a jó közösségi élet így is alakítható)

Urányi János

Történet Péhl Jókáról

Néhány évvel idősebb volt nálunk. Szigetszentmártonban töltöttük a szombat estét. Jóka egyik lányismerőse bent lakott a faluban. Gondolt egyet és megszervezte, hogy hatan, nyolcan menjünk el a kislány házához és adjunk neki szerenádot az ablaka alatt. Nagyszerű élmény volt. Elénekeltük az „Akácos út”-at, mire megjelent az ablakban a szerenádot elfogadó, azt üdvözlő, égő gyertya. Megtapsoltuk és mindenki örült a sikernek. Hazafelé már csak egy cseresznyés kertet látogattunk meg.

Péhl József, balról az első

Csepel Sziget kerülés - portyázás az uszályon és az átfolyó

Idősebb versenyző korunkban szombaton délután 2-kor már elindultunk Csepel-szigetet kerülni. A felső zsilipnél irány a nagy Duna, esti szállás Szigetszentmártonban, a szokott helyen. Volt, amikor kicsit csaltunk. Ha jött egy vontató hajó uszályokkal, oda mentünk, és a mentő ladikjába kapaszkodtunk, bele ültünk, abban ettünk-ittunk. Volt, amikor a matrózok elzavartak. A csalásnak volt egy másik módja is. Nem kerültük meg a teljes szigetet, hanem, idősebb sporttársaink elmondták, hogy a sziget alsó vége előtt 2-3 km-rel van egy keskeny átfolyó a kis –Dunára. Bizonyos vízállásnál az ezt keresztező kis híd alatt átfér a hajónk és 8-10 métert kézzel evezve át lehet menni a híd alatt. (A sok pókháló miatt senki nem akart elsőnek átmenni.)

83 Potyautasok

portyázás az uszályon

Egyszer részt vettem egy nagyobb túrán is. Lementünk Bajára, Madocsánál egyet táboroztunk, majd Bajáról egy kofahajóval feljöttünk Budapestre, a Nagyvásártelepi állomásig. Nagy élmény volt.

Portyázás az uszályon vontatott ladikban

Az uszályok után régen mindig kötöttek egy ladikot, amit húzott a hajó. Ebbe nagyszerűen meg lehetett kapaszkodni, mi több…

A vontatott ladikban bemászott és uzsonnázott Schwarczenberger Feri barátunk, az egyetlen, Szentendrei –szigetet megkerülő túránk alkalmával. Nem vettük észre a vízi-rendészet motorcsónakját közeledni. Már nem volt időnk menekülni. Leszállítottak a ladikról és kezdődött az „eljárás” ellenünk. Meg kellett neveznünk a túra vezetőjét. Szegény Dégi Jenőt neveztük meg, aki rangidős volt közöttünk. Őt igazoltatták, azaz felírták az adatait, mert igazolvány nála sem volt. Be akartak vinni az Ercsiben, vagy a Kulcspusztán lévő őrsre. Hosszas rendszabály ismertetés után megelégedtek Jenő barátunk adatainak felírásával, és elengedtek bennünket, de a vontató már messze járt. Úgy emlékszem az ügynek később sem lett következménye.

Lajos-bá, az első gondnok - ”mehet be” engedélyt

Meg kell emlékeznünk első gondnokunkról, Nagy Lajosról, a mi Lajos-bácsinkról, aki gyalog jött fel Debrecenből. Nem túl beszédes, de nem mogorva embervolt. A második világháború után, más közlekedési lehetőség nem lévén, gyalog jött fel Csepelre, ahol korábban, mint ökölvívót ismerték. Állást keresett, felvették, így került a Vízitelepre gondnoknak, ahol szó nélkül is tekintélyt szerezve követelte meg a rendet és a tisztaságot. A sokszor nehéz munkáját odaadással, szorgalommal végezte. Nagy hátizsákjában, biciklivel hordta a versenyzők szennyes szerelését a Csepel SC mosodájába és hozta vissza a mosott ruhákat.

A hangárba edzés után csak úgy volt szabad bevinni a hajókat, ha megkaptuk Tőle a ”mehet be” engedélyt. Ez azt jelentette, hogy a hajóban nem maradt víz és a külső felületén kátrány folt. Volt, hogy a Csepeli Papírgyár jóvoltából kisebb-nagyobb kátrány csomók úszkáltak a vízen. Mindenki tisztelte és szerette a Lajos-bácsit.

Csepeli hangár a víz felől

Eigler Alfréd az „Ali-bácsi”

Nagy egyéniség volt a szakosztályban Eigler Alfréd az „Ali-bácsi”. Rend-és fegyelem szerető, azt megkövetelő, igazságos sportvezető volt. Példamutatásával szinte nevelt is minket. Ő intézte a szakosztály hivatalos ügyeit. Szervezte a nevezéseket, gondoskodott a hajók versenyekre való elviteléről, azok esetleges kölcsönzéséről, a versenyzők adminisztratív felkészítéséről a versenyekre / Pl. az orvosi igazolások meglétére/. A Rajtszámok meglétére, hogy senki ne késse le a rajtját stb. Elmondható, hogy a sok feladata közben mindig lehetett számítani jóindulatára és igazságérzetére.

Ali bácsi

Ha befagyott a Kis-Duna

A közösségi életnél kell megemlékezni azokról az időszakokról,, amikor nem lehetett vízre szállni. Ha a Duna befagyott, lehetett korcsolyázni, ha nem, akkor hétvégeken maradt a mezei futás, foci, a ping-pong, a sakk. A kis klubház mindig zajos volt a fiataloktól. Kis gyári segítséggel focipályánkat elláttuk villanyvilágítással. A hétköznapokon az edzések bár más-más helyen, igen hasznosak voltak. Az iskolák beengedtek bennünket tornatermeikbe. Így a Technikum, a Jedlik Gimnázium, a Kölcsei utcai általános iskola adott lehetőséget mozgásra, öltözködésre, meleg vízre. Jártunk tanmedence edzésekre is a Népstadionhoz, valamint a Hajós Alfréd uszodába és a Rudas fürdőbe is. A belépő jegyeket a szakosztálytól kaptuk.

Téli foci

Említettem a klub-házunkat, amelynek ma már csak az alapjai látszanak. Volt benne egy iroda, egy szertár, egy klub-terem és egy raktár, ami később konyha lett. A klub-teremben a szakosztály-gyűléseket tartottuk, de ott folyt az edzések előtti és utáni közös játék is. Télen pedig itt volt az öltözőnk is, hiszen csak ezt a helységet lehetett fűteni. A terem nagyobb részét a ping-pong asztal foglalta el, körben pedig két asztal és néhány vasvázas, egymásba rakható szék, valamint két fonott fotel volt. A ping-pong asztal körül szükség esetén u.n. kolhoz ping-pongot játszottunk, amiben egyszerre hat-nyolc játékos is részt vehetett.

Buli a Klubházban

Télen, Szilveszterkor és Farsangkor szépen feldíszítettük a klub-termet, /forgó tükörgömb is volt/ és hozott rádióval, lemezjátszóval jó zene mellet, családias hangulatban töltöttük az időt. Talán a jó közösségi életnek köszönhető, hogy öt házasság is köttetett a sporttársaink között.

Csepeli emlékek - Üldöztük a Hold képét a sima víztükörben

A Szakosztály sokrétű életet élt, mégis az igazi az volt, amikor vízre lehetett szállni, lehetett látni, szinte érezni, amikor suhan a hajó a nádas mellett. Ősszel az edzések hamar ránk sötétedtek. Egyre többször láttuk a sima víztükörben a Hold képét, amit mindig üldöztünk-üldöztünk, de soha nem értünk el.

A Csepeli emlékeket még lehetne folytatni. Igy éltünk, sportoltunk 50-60-70 évvel ezelőtt. Azóta sok minden megváltozott. Jóra-rosszra talán egyaránt. Ez történt a mai sportéletben is. Megnőttek a fiatalok lehetőségei szabad idejük eltöltésére. Mégis tudjuk és látjuk, ma is milyen sokan és szeretettel járnak a Dunánkra, a vízre, ha kevesebb időt töltenek is edzés után a közösségi életre a mostani klubházban.

Szöveges emlékeimet szeretném megtoldani azon nálam lévő fényképfelvételekkel, amelyek szintén életünk részeivé váltak, bár a technika messze elmarad a ma megszokott színvonaltól. De hát mi is sokat öregedtünk.

A fényképeket igyekszem, ahol tudom nevekkel, helyszínekkel magyarázni. A legtöbb felvétel Ali-bácsi Zorkijából származik. A filmről papír képet én készítettem házi laboromban. Több kép származik Jólesz Józsi barátunktól, a kajakos „doki”-tól, Eszenszki József kajakos társunktól, maguktól a versenyzők által, jelentkezésükkor behozott fényképeikből, amiket a szakosztály irodában tároltak, valamint Kocsis L. Mihály: „Fejezetek a magyar sport 20. századi történetéből” című könyvéből, a Csepel SC Kajak-Kenu Szakosztályát érintő felvételeiből.

Utószó

Élménybeszámolóm az 1948-1965 –ig terjedő időszakra vonatkozik. Ezek voltak az aktív szakosztályi éveim. Ezt követően jelentősen megnövekedett a fizikai távolság a Vízitelep, valamint a lakóhelyem és a munkahelyem között. A családi körülményeim miatt is más irányú lett a „fő” elfoglaltságom. A Szakosztályt is próbáltam továbbra is segíteni. A versenyek előkészítésében, a sorsolásokon. a versenybírósági üléseken rendszeresen képviseltem az érdekeiket. A Csepeli Víziteleptől lélekben nem lehet elszakadni.

Meg kell emlékeznem azokról a vezetőkről, segítőkész önkéntes aktivistákról, akik szabadidőjüket a telepen töltötték, segítettek ahol tudtak. Építkezéseknél, motorosok karbantartásánál, fejlesztési ügyek intézésénél, stb. Külön kiemelem Szabó Sándor a / Satya /, Eigler Alfréd, az / Ali-bácsi/, valamint a mindenkori gondnoksági feladatokat ellátóinkat. Az Ő szakmai és személyiséget kialakító és nevelő munkájukkal kialakították és óvták azt a légkört, ami jó sportolói, egymást megbecsülő és segítő közösséget eredményezett.

47 Szabo Sandor

Szabó Sándor - Satya bá

"Satya-bá" jobbról az első

Satya-bá középen

Bajáról hazafelé Ali bá-val

További érdekes képek

View the embedded image gallery online at:
https://www.csepelkajakkenu.hu/ilyenek-voltunk/109-1948-feher-andras.html#sigProIdf42495a893

Ilyenek voltunk főoldal